Ma új kürtöt kaptam.
Jó, mert ilyen van a nagyoknak is, jól is szól. Igaz, hogy ez még nehezebb és nem olyan szép, mint a régi.
Végül is örülök neki, de kicsit meglepődtem, amikor egy perc alatt másik kürt került a kezembe. Nem volt időm szomorkodni, de azért most kicsit szomorú vagyok, hogy nem tudtam teljesen előre, váratlanul ért, mert akkor elbúcsúzhattam volna tőle... Lehet, hogy ez nekem azért furcsa, mert a zongora, vagyis pianínó itthon van, nem bérelt. Igaz, hogy nem is az enyém, de az mindegy, mert családba marad. A kürt meg ugye az iskoláé, de akkor is olyannak tűnik, mintha a sajátom lenne.
Szóval rossz volt megválni az én első, szép, kis kürtöcskémtől. Olyan szép fényes volt, de most már nem az enyém, hanem egy új elsősé. Istenem, hogy egy tárgytól is ilyen nehéz elszakadni.
Na mindegy az előzők írása után eltelt tíz perc és kicsit kipanaszkodtam a családomnak a bajomat.
Ma amúgy sem voltam legsikeresebb napom a zenével kapcsolatosan, mert elsőre voltam zenekaron. Nagyon tetszett a hangulat meg minden, el is tudnám fogadni, hogy nem tudok elsőre mindent, hát majd belejövök. Csak az a baj, hogy csomó mindent nem értek és nem úgy tűnik, hogy ezeket meg akarná valaki magyarázni nekem, ráadásul cikinek is érzem megkérdezni, mert úgy tesznek, mintha nekem ezt tudnom kéne, vagyis nem tudom, nem tudom.... Biztos jobb lesz, mindig ez a helyzet az olyan új dolgoknál, amiben más nem új, csak én.
Szóval a mai kürt-ügyletek nem dobtak annyira fel, ahogy szoktak. Minden esetre megbarátkozom evvel az új, bonyolult, nagy-nagy kürttel. Most ez lesz jó sokáig az enyém, csak az enyém. Képet is teszek fel majd róla, ha meggyógyul a fényképezőm, vagyis nem tudom, hogy beteg-e, vagy csak hülyéskedik. Addig is az első kürtömről készült, első kürtös képet felteszem. (hogy hordtam akkor a hajam?!)
